LOCOMOTIVUS

LESZKOVEN TAMÁS KIÁLLÍTÁSA 

Honnan és hová is tart egy művészi szellemiséggel megáldott fiatal alkotó, amikor megszólal benne az a bizonyos hang, hogy aztán minden amit ezután tesz, egyetlen célnak rendeljen alá. A benne rejlő kreativitás kibontakoztatásának, az önkifejezésnek, a vallomásnak. Leszkoven Tamás LOCOMOTIVUS című önálló - kiállítása, erről tesz tanúságot.

Hosszú évek. Napok és felismerések. Percek és fájdalom. Öröm és bántalom. Idő és végtelen. Remény és érzelem. Jelen és szerelem. Mindez együtt, összesűrítve, összegyúrva. – Megformázva, újra és újra átélve és megrágva, de az új ízt folyton várva – magát alakítva és csiszolva - a régi repedező páncélt új és fényes lélekre váltva – a pillanatot türelemre szánva.

LOCOMOTIVUS – Önmagát erőből elmozdító.

A művész legnagyobb ellensége a lefagyás. A szellemi és testi tehetetlenség, ami megbéklyózza a cselekvést. Mélységek és magasságok egymást váltakozva lepnek meg újra és újra őrült vágtába taszítva. Nincs idő a csúcson lebzselni mert a mélységből megint fel kell emelkedni. Mi végre mindez, ha nyugvópontot csak a holtpont jelent. Átlendülök és megint szabadesésben várom hogy visszakerüljek mindenek kezdetéhez. Origó. Csak így hívom magamban azt az elrugaszkodási pontot, ahonnan mindig és minduntalan újra és újra – el kell rúgnom magam. Már nem érzem a kezem. Lábaim izmait szüntelen megfeszítem. Homlokomon verejtékcseppek szaladnak. Sietve, mohón iszom. Kis időre megpihenek. Elrévedek. Mi ez az Alkímia ami velem történik? Az élet játéka, avagy mindent én hívok életre ami történik velem és körülöttem? Keresem a színeket a formákat, amik kifejezik azt ami vagyok, akivé lettem, amivé akarok. Rejtély vagyok magamnak magam előtt – egy misztérium a létforgatagban. Gondolatban kitárt karom a támaszom, mit nem emelek szüntelen az a szemem láttára süllyed. Nem hagyhatom. Isten előtt tudok csak megfelelni minderre mielőtt Főnixé válok ismét.

A szárnyalás az én tüzem, a levegő a lételemem. Megerősödve testben, lélekben szabadon, feltöltekezve új szellemben, táncba fordul minden ami eddig nehézléptű volt és botladozó. A színekben zenét hallok, a formákban mozdulatot, a szavakban sugallatot, a nehézségben dobok ritmusát, a harsonákban a szél fuvallatát. Levelek alatt suhan Tsunetomo. Ígyül ela harc heve bennem,- és válik a kardom gondolattá. Ecsettel írt szavaim patakokból folyóvá duzzadnak majd és ha lesz az a tenger amit elérek rajta, hát boldogan kihajózok. Szelíd hullám lesz majd a Mélység és a magasság, az Origó enyészpont a végtelen aranyló horizonton és az Alkímia már nem varázslat többé, hanem az átlényegülés esélye, ahogy a Vég az új kezdet reménye.